Van úgy, hogy az ember nem szeret változni és változtatni. Amit megszokott, azt a rendet úgy adja tovább szeretteinek, ahogyan felnőtt vele. Megszokjuk azt, hogy a fájdalom mindig erősebb lesz és jóval nagyobb erővel bír majd fölöttünk. Viszont vannak akik túllépnek ezeken az akadályokon, legyőzik a félelmeiket és megvalósítják álmaikat, habár tudják, hogy nagy téttel jár annak az álomnak, célnak felelőssége. Talán pont ezekhez az emberekhez tartozom én is. Mondhatni nehéz feladat valamire úgy vigyázni, mint a második énedre. Én sem vagyok külömb, én is félek, de ezeket hátrahadván és elfeledvén kezdtem egy olyan életet, ahol azt érezhetem, hogy szabad vagyok. Uraim, ez itt a pokol. Senki nem tud akkorát ütni, mint az élet, de még is ezeket a pofonokat elfeledvén felállva, mosollyal az arcunkon kell tovább harcolnunk, még ha fáj is. Mindenki fut, rohan és soha sem áll meg egy percre sem, nehogy önmaguk lehessenek. Mondanom se kellene, hogy Erdélyben lakom, ahol románok vesznek körül. Ti külföldiek bele sem gondoltok, hogy mennyit kell harcolnunk a jogainkért. Lehordotok minket, hogy egyenlőek vagyunk a románokkal, mi meg csak tűrjük, mikor Székely Nemzet vagyunk, semmivel sem külömb nálatok, ám a románoknál igen. Mi még azt is elviseljük, ahogy a románok is próbálnak kikergetni hazánkból, amit elvettek tőllünk, ahová őseink vertek tábort. Mi, itt Erdélyben élők sokat szenvedtünk és szenvedünk. Erős szíve van, aki ezt kibírja. Erős lélek a lovas lélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése